A csuka (tudományos latin neve: Esox Iucius L., angol neve: pike, német neve: hecht) a csukafélék családjának legnagyobbra növõ tagja. Fajtestvérei közül kétkisnövésû édesvízi, továbbá három tengeri rokona ismeretes. A csuka a harcsát követõen második legnagyobbra növõ ragadozó halunk Azon kevés halaink egyike, amelyet télen lékbõl is igen élvezetesen és eredményesen zsákmányolhatunk. Általában vízközt járó hal.
Lesbõl támad. Ugróképessége és táplálékmegragadó képessége kiváló. A horgon szilajul
védekezõ, kiváló sporthal. Horgászata igen népszerû. Állóvizekben és folyóvizekben egyaránt elõfordul, igazán azonban az állóvizekben vagy az egészen csendes áramlatokban érzi jól magát. Alakja annyira jellegzetes, hogy más halfajjal szinte összetéveszthetetlen. Teste hosszúkás, oldalröl csak kissé lapított. Az állóvíziek zömökebbek, a folyóvíziek nyúlánkabbak, izmosabbak. Formás szépsége megítélés kérdése, gonosz pofájávaI inkább félelmetes. Feje a fajra jellemzõen lapos, állkapcsa a kacsa csõréhez hasonlatos. Hataímasra nyitható széles száján és rendkívül tág toroknyílásán át a testének egyharmadát meghaladó méretû halakat is képes elnyelni. A csuka félelmetes fogazattal felfegyverzett szája külön megér egy „misét". Sajátos fogazata a megragadott zsákmány menekülését szinte teljességgel kizárja. lA csukának fent, az áll közötti csonton, lent pedig a hosszú állkapocscsont mentén jellegzetes, hegyes, inkább befelé hajló ritkás állófogazata van. Különösen az alsó állkapocs kapófogai kiemelkedõek. A tátott szájba tekintve kiderül, hogy a felsõ állkapocs kivéte-
lével mindenütt, tehát az ekecsonton és a szájpadláscsonton is láthatók több sorban elhelyezkedõ hegyes fogak. Ezek befelé hajlanak. Az is megfigyelhetõ, hogya csuka fogai nem azonosak az emlõsök fogmederbe beágyazott fogaival, hanem úgynevezett ránõtt fogak. Régebben úgy tudták, hogy a hal életében, növekedésével párhuzamosan kialakult fogazata végleges, azaz nincs fogváltás. Újabban éppen a csukákon végzett vizsgálatokból tudjuk, hogy a ragadozók alsó állkapocsi fogai nem véglegesek, idõnként egy-egy fog leválik, s helyébe új nõ. A felsõ és elülsõ, valamint a szájüregben lévõ fogak viszont hátrahajlók, s valószínûleg nem változnak. A csuka kifejezetten jól látó hal, de csak rövid távon, legfeljebb 10-12 méter távolságra. Sötétben nem lát, ezén kifejezetten nappali ragadozó. Színérzékelõ képessége bizonyított, sõt egyes színekre
kifejezetten élénken reagál, mint például a pirosra, narancssárgára, vagy az aranyosan illetve ezüstösen csillogóra, amit kellõ-képpen figyelembe is vesznek a csukázó rnûcsalik készítõi. Szaglóérzéke és ízlelõképessége kimondottan rossz. Hallása is gyenge. Ezekbõl adódik a kérdés: akkor hát miképpen érzékeli táplálékát, ha zavaros a víz? Zavaros vízben csak az oldalszervének víznyomásváltozást érzékelõ képességére támaszkodhat. Egy közelben tovaúszó hal igen kicsi nyomásváltozást okoz ugyan, de ez elegendõ ahhoz, hogy a csuka a zavaros vízben emcsak a közeledõ test irányáról, hanem annak nagyságáról is tájékoztatást kapjon, ami segíti az idegrendszer annak eldöntésében, hogy vajon zsákmánynak megfelelõ méretû kishal vágy netán vetélytársként is veszélyes nagytestû ellenség közeledik. A megvakított csuka is biztonsággal találja meg és veszi birtokba zsákmányát. Egyébként a csuka nagyfokú rezonanciaérzékenységén alapszik az, hogy a pergetõ módszerekkel rendkívül eredményesen horgászható.Törzsét egészen apró, úgynevezett börbenõtt pikkelyek borítják. Teste nagyon nyálkás, puszta kézzel megragadva feltûnõen sikamlósnak érezzük. Úszói lekerekítettek és lágysugarúak. Elülsõ úszói nem túlzottan erõteljesek, annál inkább a három hátsó páratlan úszója, különösen pedig a mélyen hasított, lapátnyi farokúszója. Úszóinak ilyen elrendezõdése teszi lehetõvé erõteljes ugróképességét, mellyel zsákmányára veti magát. Színe a környezetéhez alkalmazkodva változó. A balatoni csuka kifejezetten világos tónusú, míg a vízi növényzetben bõvelkedõ velencei-tavi példányok egészen sötét mintázatúak. Színezetét viszonyíag gyorsan képes változtatni, s így leshelyének környezetében szinte észrevehetetlenné válik. Háta zöldes-barnás, oldalai világosabb zöldek, aranysárga márványozottsággal, hasa sárgásfehér vagy szürkésfehér. A mellúszók és a hasüszók sárgásszürkés-téglavörös árnyalatúak, három hátsó úszójára inkább az élénkebb téglavöröses és a kevésbé szürkés árnyalatok a jellemzõek, fekete foltokkal díszítve.A csuka egyike a legkorábban ivó halainknak. A tél vége felé nagy bandákban keresi fel a legkorábban felmelegedõ sékély, partszéli vizeket, öntésterületeket, ahol - ha a víz 6-20 °C-ra felmelegedett - a rövid szárú növényzetre ívik. Rendkívül gyorsan növekvõ halfaj, s e téren hazai ragadozóink közül csak a harcsa elõzi meg. Nemcsak gyorsan nõ, de jelentõs testtömeget és életkort is érhet. Háromnyaras korában 30-50 Cm-es hosszúságúra és 50-100 dekásra nõhet. Kivételesen bõ táplálkozási lehetõség mellett azonban, már a második évében is elérheti az 1 kg-os testtömeget. Mekkorára nõ, meddig él? Izgalmas kérdések. Sok a mendemonda e téren is, de vajon mi az igazság. Maximális nagyságára nézve nincsenek ugyan teljesen megbízható adatok, de fogtak már horoggal 30 kg-ot meghaladó példányokat, hálóval pedig egy 50 kg körüli példány zsákmányelejtésérõl is szó esik Fred Bullford angol szakírónak 1912-ben megjelent könyvében. Egy természettudós - K. Gesner --1563-bar a „Historia Animalum" címû munkájában, ma már hihetetlennek tûnõ adatot közöl. Eszerint egy németországi halastóban, 5, 7 méter hosszü, 140 kg-os csukát fogtak ki. A bõrében talált jelzés szerint ez a csuka 267 éves lehetett! A lengyelországi Mazuri-tavakból kikerült óriási csuka adatai már hitelesek: ez 180 cm hosszú, és 40 kg tömegû volt, feje 30 cm széles, fogai a cápáéval vetekedtek, 30 éves lehetett. Walter von San-den-Guja író és természetmegfigyelõ jegyzi fel, hogy egy halász dobóhálóval megfogott egy ugyancsak mazuri illetõségû, 41,5kg-os csukát, amelyik derékban elkapott és szájzárral fogott egy 21,5 kg-os példányt. A csuka kannibalizmusa egyébként közismert, de hogy ekkorára rátámadjon . . .!? Ami a csuka horgászati szempontból figyelemre méltó táplálkozási szokásait illeti, arról a következõk mondhatók el. Attól kezdve, hogy párhetes korában a
kis csuka rááll a ragadozó életmódra, szinte kizárólag csak hallal táplálkozik. Nem válogatós! „Étlapján" mindenféle nála kisebb termetû hal szerepel. A kilónfelüli csuka már szívesebben vág rá a tekintélyesebb falatra, mint a nyavalyás kis snecire. A többkilós krokodilpofájú viszont már mindenre rátámad, ami csak mozogni merészel környezetében: halra, békára, vízimadárra egyaránt. Saját fajtájának nála kisebb egyedeit sem kíméli. A csuka erõs hatóanyagokat tartalmazó gyo-mornedve következtében igen gyorsan emészt. Ezért olyan falánk! Persze azért a csukánál is fel lehet fedezni némi „ízlésbeli árnyaltságot". A halak közül leginkább a bodorkát, vörösszárnyú keszeget, compót, kárászt és a kisebb pontyokat kedveli, tehát egyrészt a sárgásabb színtónusúakat, másrészt a lustább mozgásúakot. A betegesen vergõdõ, forgolódó halakra elõszeretettel ront rá. Ugyanakkor a mozdulatlan dögöt, haldarabot nem veszi fel. A horgászok körében ismert, hogy tartózkodási helyek tekintetében a csuka talán a leginkább „mindenütt-lakó" nemes halaink közül. Hazánk valamennyi tóvizében, folyójában, azok mellékágaiban és holtágaiban, valamint a csatornákban õshonos, illetve telepítéssel meghonosodott. Élõhelyét illetõen rendkívül igénytelen, s így a vizek szennyezettségéhez is jól hozzáidomul. A hideg vizû, tiszta hegyi tavaktól a faluvégi kubikgödrökig, kacsaúsztatókig, mindenütt megél, táplálkozik és szaporodik. Ebbõl úgy tûnik, hogy nagy a biológiai vitalitása. Mindenképpen nagyobb, mint a kényes süllõé. Mégis, ha egy eredetileg csukás tóba süllõt is telepítenek, egyre inkább ritkulni fog a csukaállomány. A csuka oxigénigényessége is csekély. Általában vízközt tartózkodó halfaj, de ha az alkalmas leshelyek úgy kívánják, a fenékközelben bújik meg, avagy a vízfelszínen elterülõ terebélyes töklevelek árnyékában ólálkodik. Nagy tûrõképessége és alkalmazkodó képessége mellett, ha teheti, inkább az álló vagy a csendesen áramló vízterületeket választja élõhelyéül, éppen fordítva, mint a süllõ. õ Különösen kedveli a tavak, viztározók és holtágak ama sekély szakaszait, szélvizeit, ahol a dús vízinövényzet közt megbújva lesheti táplálékát. Ahol a vizet sûrû nádas vagy hínármezõ szegélyezi, a csukát a ritkás nádszélen, a hinaras szélen vagy a csatornaszerû átváltókban sejthetjük, tehát ahol á kishalak vonulása is feltételezhetõ. A tökleveles vízszakasz szinte mágnesként vonzza a csukát! Faágak és roncsok közé, valamint kövezések árnyékába is beáll, s jobb híján, például egy még növénytelen bányagödörben, a mederegyenetlenségek nyújthatnak számára leshelyet. Folyóvizeken ha teheti, az élénkebb vízfotyásokból szívesebben átvált egy-egy öbölbe, mellékágba, vagy beáll a tuskós limányokba, csendes áramlatú tangókba. Ha a folyó kõgátakkal szabályozott, a mögöttes területek legcsendesebb tangóit keresi fel. A csuka általában nem kedveli a kifejezetten mély vizeket, mégis néha tekintélyen mélységekbõl, méteres medertörések aljáról kerülnek horgunkra.
Jóval kisebb az eltérõség a csuka állóvízi, illetve folyóvízi habitusa között, ellentétben a süllõvel. Aztán a süllõl merõben eltérõ nappali és éjszakai viselkedésevel, valamint külön éjszakai táplálkozási „menetrendjével" szemben a csuka csak nappali ragadozó, az éjszakát pihenéssel tölti. Nem is különíteném el viselkedését a különféle víztípusok szerint, sokkal inkább az évszakok, a napszakok, az idõjárási és a vízjárási változások hatásai alapján. Ezekkel a tényezõkkel a csukahorgásznak feltétlenül számolnia kell. Tavasszal, április 1-tõl, a legtöbb vízen véget ér a csuka tilalmi ideje. Fajfenntartó kötelezettségeinek eleget téve, mohón igyekszik csillapítani éhségét, a téli dermedtségükbõl még alig-alig éledezõ keszegfélékbõl. Amíg azonban a növényzet is magához nem tér, a csuka ilyenkor kóborolni kényszerül, akár csak télen, hiszen alig akad számára valami alkalmas leshely. Kora nyárra, a teljes pompájában kisarjadt növényi vegetációban végre beállhat leshelyére, és a természet nagy terített asztala is kegyes lesz hozzá. Ilyenkor már ritkán árulkodik magáról. Nehezebb is horogra csalni. Az õsz beálltával mintha érezné, hogy közeleg a hosszú böjt idõszaka. Ezért mindent elkap, ami körülötte él és mozog. Majd késõ õsszel, amikor lerohad körülötte az áldott jó búvóhely, korgógyomorral vág neki újra a vízi világnak, préda után kutatva. Az õsz (szeptembertõl november végéig) horgászatának a lefõbb idõszaka. Tél elején a vermelõhelyekre vonul, a kishalrajokat követve, hiszen azokból ilyenkor is táplálkozhat.
A csuka kifejezetten nappali ragadozó. Az éjszakát szokott helyén megbújva tölti. Alvásának módjáról még nincsenek pontos ismereteink, annyi bizonyos csak, hogy nem csoportosan, hanem magányosan pihen. Aktív és pihenõóráinak váltakozását a fényviszonyokon kívül, valószínuleg a vízhõmérséklet is befolyásolja. A reggel melegedni kezdõ víz fokozza az izommûködést, s ehhez társul az éhségérzet erõsödése is, amelyek azután együttesen ösztönzik a halat az éber figyelésre és a ragadozó viselkedésre.
Fentiekbõl következik, hogy csukázásra a hajnali-reggeli, majd a nap második felében, a késõ délutáni órák a legalkalmasabbak. Délidõ körül csak átlagos eredményeket érhetünk el, hacsak nincs valami egyéb kedvezõ körülményváltozás az idõjárásban, esetleg a vízjárásban is. A csuka napszakbeli menetrendje tehát jóval szürkébb mint a süllõé. A felhõsödés vagy a köd leereszkedése viszont ugyanúgy fokozza kapókedvét, mint „rablótársáét". A vizet fodrozó szélben, csendes esõben ugyancsak aktív. Az erõs szelet és a záporesõt azonban takarásban megbújva vészeli át. A letisztuló, csendesen apadó folyó kedvezõ körülményeket biztosít a csuka számára, s a reá horgászónak is eredményességgel kecsegtetõ. A zavaros, áradó vízben nehezen becserkészhetõ. Mint a legtöbb hal, a pezsdülésre a csuka is fokozott étvággyal reagál. Kapókedvét az egyre erõsödõ áradásban és a fátyolosodó vízben is megtartja. A szennyes áradásban azonban eltûnik. Feltehetõen meghúzza magát a csendesebb szélvizekben.A csuka rablása jellegzetesen erõteljes és hangos. Tavasszal, amikor a tiszta, csendes szélvízben a bandázó ivadékhalak közé vágva megmutatja szépen aranyozott, csillogó testét, olyan, mintha a vízben „villámlana". Kiflialakban megvillan a teste, majd egy nagy burványban eltûnik. Nyáron, kora õsszel a kishalrajok szétrebbenése sejteti csak rablását, amelyhez sekélyebb vízben egy jókora burványlás is járul. Ez biztos jele annak, hogy odalent csuka garázdálkodott.

fel