A süllõ (tudományos latin neve: Stizostedion lucoperca L., angol neve: pike­perch, német neve: Zander, a sügérfélék családjánaik legnemesebb tagja.
Halainik közül nemcsaik azért kiemelikedõ jelentõségû, mert a harcsa és a csuka után a harmadik legnagyobb testméretet elérõ ragadozóhalunik, hanem azért is, mert a március 1-jétõl április 30-ig terjedõ tilalmi idõ kivételével egész éven át eredményesen horgászható.
Testalkata arányos, kifejézetten szépnek mondható. A folyóvízben élõ süllõk általáltan nyúlánkabbak, míg az állóvíziek zömökebbek. Az élõhely környezeti adottságai egyébként erõteljésen motiválják mélyen bõrbenõtt, fésûs pikkelyekkel borított testének színezettségét. Háta szürkészöld, kékeszöld vagy olajzöld, oldalai ezüstösek, 8-9 elmosódó szélû szürke harántcsikkal tarkítottak, hasa hófehér vagy szürkésfehér. Általában a nagyobb, nyílt vízterületeken (Balaton) élõ süllõk színe egészen világos, a folyamiaké (Duna, Tisza) átmeneti, míg a vízinövényzettel sûrûbben benõtt vizeken (Velencei-tó) élõké sötétebb tónusú. Két különálló részbõl alakult hátúszója közül az elsõ egység mintegy 15 sugara feltûnõen kemény és tûhegyes. Uszonyai jólfejlettek, á zöldesszürke hátúszóikat és a farokúszót sötét pettyezés díszíti. Feje enyhén nyújtott,
kopoltyúfedele fogazott, borotvaéles. Szájnyílása hosszabb, kissé a szem vonala mögé érõen hasított. Fogazata rendkívûl erõteljes, tûhegyes á felsõ álkapocsban kétsoros elrendezédésû. Szájában legelöl 4 kiemelkedõ „agyarszerû" kapófog helyezkedik el, kettõ felül, kettõ alul. Ezeknek a félelmetes zsákmányfogó fegyvereknek köszönheti, hogy a nagyobb példányokat, népszerûen, "fogas"-nak is nevezik. Közeli fajtestvérétõl, a kõsûllõtõl elsldlegesen az különbözteti meg, hogy a kisebbre növõ „rokon" szájából hiányzik az erõteljes két kapafog-pár.
Egyebekben a kõsüllõ fejformája is más, kevésbé nyújtott, és oldalain a harántcsikozás
egymástól távolabb van, lényegesen sötétebb színû és erõssebben kontúrozott. A süllõ érzékszervei közül, melyekkel egyrészt tájékozódik környezetében, másrészt a táplálékszerzéssel összefüggõ „jeleket" érzékeli, kétségtelenül az idegvégzõdésekkel zsúfolt oldalvonalak játszhatják a fõszerepet, melyekkel a mechanikai ingereket (áramlás, rezgések) felfogja. Biztonsággal állíthatom, hogy mind a sötétben való tájékozódásban, mind a táplálékul szolgáló kisebb halak észrevételében fontos szerepe van a süllõ látásának, melyet a korábbi szakirodalom általában jelentéktelennek minõsít; valamint a szagló-ízlelõ érzékenységnek, melyet a szakkönyvek mindeddig teljesen figyelmen kívül hagytak. Szükségesnek tartom - már itt, elõzetesen is megemlíteni, hogy a süllõ fejlett oldalvonalérzékenysége magyarázza a pergetõ módszer kiemelkedõ eredményességét, és egyáltalán nem tartom elfogadhatónak és indokoltnak azt az állítást, hogy a mûcsalikkal (wobbler, twister, streamer) való pergetés kevésbé hatékony. Azt pedig, hogy a süllõ minden bízonnyal jól lát a sötétben és a színeket kitûnõen érzékeli feltûnõen nagy, sárgás-narancaszínû, fluoreszcens anyagot tartalmazó szemeivel, bizonyítja bizonyos meghatározott színû wobblerek iránt tanúsított megkülönböztetõ érdeklõdése, különösen a sötétedés utáni, éjszakai órákban. És vajon mivel magyarázható az, hogy a döglött kishalakkal való csalizás esetén vitathatatlanul több a kapás a felbontott testû, „lógóbelû" küszre, mint az épen hagyottra, ha nem a süllõ fejtett szagló-ízlelõ érzékenységével?
Az ívásra érett süllõk altalában már márciusban bandákba verõdnek, és készülõdnek az ívásra, alkalmas helyeket keresve. A tejesek rendszerint úgynevezett ikrafészkeket is építenek. Az ívási idõszak tetõpontját, hozzávetõlegesen, április közepén éri el, de ennek elsõdleges feltétele, hogy a víz hõfoka, viszonylag tartósan, több napon át 13 C' körül legyen. Ha a vizek korábban felmelegszenek, akkor az ívás is hamarabb kezdõdik, ha viszont a tavasz késik, akkor a „süllõszerelem" is elhúzódhat, akár május közepéig is. Sajátos tulajdonsága a tejes süllõnek, hogy miután a lerakott ikrákat megtermékenyítette, a fészek mellett marad, azt õrzi és gondozza. A 10-12' nap után kikelõ ivadék kezdetben szikzacskóját éli fel, majd ezután megkezdi ragadozó életmódját. Az apró állati szervezetek mellett, háromcentiméteres nagyságának elérése után, már szinte kizárólag a keszegfélék ivadékaival táplálkozik. Tragikus hatású lehet a süllõ szaporodása szemõontjából a hõmérsékleti okok miatt elhúzódó ívás, mert a korábban leívó keszegfélék ivadékai ekkorra már „kinõnek" a kis süllõ szájából, és így legtöbbjük vagy éhenhal, vagy pedig „kannibál" módon egymást kénytelenek felfalni, illetve más ragadozók, különösen a több mint egy hónappal korábban ívó csuka már jóval fejlettebb ivadékainak esnek áldozatul.
A süllõ növekedésének üteme függ egyrészt az élõhely víztípusától, másrészt az adott környezet táplálékadó színvonalától is. A folyóvizi süllõk rendszerint lassabban növekednek, mint az állóvíziek, és ez nyilvánvalóan abból is adódik, hogy a több mozgásra kényszerítõ vízi környezet több energiát emészt fel. Szerencsés körülmények között, jö életfeltételek következtében a süllõ igen nagyra nõhet, elérheti, sõt meghaladhatja a 20 kilogrammos testsúlyt is. Sajnálatos módon nem igazolja ezt a „hivatalos" magyar rekordlista, hiszen még mindig Dr. Báldy Tibor 1981. május 3-án a Drávából, gilisztacsoikorral(!) zsákmányolt 14 kg-os süllõje áll. Nem jobb a helyzet az úgynevezett (és ismert) világranglistán sem, amelyet egy 16,21 kg-os hetrovaradini (Jugoszlávia) illetõségû dunai süllõ vezet. ltt kell megemlítenem azt a „szokássá" vált érthetetlen gyakorlatot, hogy nagyon sok kapitális fogas elejtését - talán szerénységbõl, talán titkolózásból, vagy egyszerûen a nemtörõdömségbõl - horgásztársaink elmulasztanak bejelenteni a rekordlistára. Példaként csaik két feltünõ esetet említenék.
--1987. október 30-án a tassi úgynevezett Turbina öbölben egy horgász, megakasztott hatalmas süllõje 15,80 kg-ot nyomott. A másik...
-- 1985. május 20-án a Dráva felsõszentmártoni szakaszán történt, amikor egy fölöttébb szerencsés, de legalább annyira „szemérmes" sporttársunk megfogta azt az óriási "kékfarkút", amely a hiteles mérlegelés során 16,50 kg-osnak bizonyult és ez a világrekordot jelenthetné. - De sajnos egyikük sem hozta nyilvánosságra fogását! Az „óvodáskort" meghaladó süllõ már szinte kizárólag halevõ ragadozó. Ha napközben is étvágyánál van, akkor táplálékát fõként a környezétében elõforduló kisebb sügérek, durbincsok, naphalak, fenékjáró küllõk, szivárványos öklék, bodorkáik, dévérkeszeg és karikakeszeg ivadékok képezik. Napszállta után pedig vízfelszín közelében rabolja vadul a küszöket, vörösszárnyú keszegeket. De ha úgy adódik, minden „aggály" nélkül felfalja kisebb méretû fajtestvéreit is, éppúgy mint akármely vízben élõ vagy vízbe került apró élõlényt, tehát békát, gilisztát, "tücsköt-bogarat". Az utóbbi években egyre többet tapasztaljuk azt a mindeddig felderítetlen indítékú étkezési „ínyencségét", hogy - különösen a nagyobb, 5-8 kilós példányok - a pontyoknak szánt kukoricaszemmel vagy pufival csalizott horgon veszítenek rajta. - Általánosságban a nagyobb süllõ a kisebb
falatokat pillanatok alatt elnyeli, - akár fej felõl, akár pedig farok felõl, egyébként azonban bárhol is ragadja meg, beforgatja úgy, hogy fej felõl nyelhesse el áldozatát. Ha kisebb a süllõ, illetve ha étvágytalanabb, akkor farok felõl kapja el áldozatát, aztán szakaszosan, fogás fogást követ, mígnem a szerencsétlen kishal, fej felõl, lecsusszan a süllõgyomorba. Viszonylag szúk torokkeresztmetszete következtében a halak közül
elsõsorban a kisebb méretûeket és a keskenyebb, karcsúbb alakzatúakat kedveli. Az viszont rejtély, hogy miként képes elnyelni - olykor még farok felõli irányból is - a kifejezetten és kellemetlenül tüskéshátú durbincsot, mely egyebekben egyik legkedveltebb csemegéje!? Jóllehet a süllõ „étlapja" meglehetõsen változatos, mégis kisétvágyú hal, mivel az emésztése viszonylag lassú, és a víz hõmérsékletétõl erõsen befolyásolt. A 20 °C feletti vízben, tehát a nyári hónapokban, jóval többet eszik, mint például õsszel a lehuló, vagy télen az 5 °C körüli hideg vízben. Ennek ellenére szinte egész éven át egyforma eredményességgel horgászható, persze csak akkor, ha tudjuk azt, hogy mikor, hol keressük, és azt is, hogy az éppen adott szituációban mivel, hogyan, melyik módszerrel és miféle eszközzel csábíthatjuk horogra.
Ami a napszakot illeti, a gyakran eloforduló kivételektõl eltekintve, általában az az elfogadott és hangoztatott tapasztalat, hogy a süllõleginkább alkonyattájt, a sötétedés elsõ óráiban, májd a derengõ hajnali szürkületben van étvágyánál, ámbátor folyóvizekben napközben is eszik, különösen a felhõs-borús idõszakokban. Bizonyos idõjárási jelenségek, úgymint a köd leereszkedése, kissé szelõs idõ , valamint a szemelkélõ esõ állóvizeken is meghozza a napközbeni kapókedvét. Azt meg különösen hasznos tudnia a horgásznak, hogy a süllõ a teliholdas éjszakákon van igazán elemében. Ilyenikor rablás rablást követ. Az erõsödõ vízáramlásók és folyóvízen az áradást elõzõ pezsdülés is fokozza étvágyát, egyébként kedveli a csendesen apadó, letisztuló vizet.
Tartózkodási helyei. - Állóvízben és folyóban egyaránt megtalálja életfeltételeit, az áramló vizet azonban jobban kedveli. Általában fenéklakó, árnyékot kedvelõ, megbúvó halfaj. Kerüli az iszapos medret, de jobb híján a puha talajon is elél. Télen viszont kifejezetten az iszapos gödröket keresi fel, hiszen a rothadás okozta hõtermelés kedvezõ mindenféle hal számára. Kedveli az oxigéndús, tiszta vizet, de szükségbõl hozzáídomúl a kedvezõtlen körülményekhez is. Állóvízben elsõsorban a padmalyos mederesésekben, akadókban, torzsásokban, ritkás vízi növényzet árnyékában érzi jól magát. A mélyebb vízben szívesebben tartózkodik, de kerüli a túlságosan mély gödröket. Elsõsorban a keménytalajú medreket keresi fel. - Folyóvízben az erõmûvek zsilipek és az
összefolyások által keltett oxigéndúc vizeket kedveli. Egyébként bedõlt fák, roncsok,
mederesések langós, limányos árnyékában tanyázik elõszeretettel. A szabályozott folyómedrekben is otthonos. Pokrócozások, partbíztosító kõrézsük, vezetõmûvek, T-gátak, sarkantyúk és ruganyok csendesen áramló vízében lesi prédáját, illetve bújik meg. Kõzárások mentén is elõfordul, ha átbukik rajtuk a víz. Csatornák vízinövényzettel
szegélyezett, csendesen áramló vizeiben is szívesen tartózkodik.

fel