Budapest és a Balaton között csaknem ,,féIúton" ,nádszigetekkel, összefüggő nádasokkal sűrűn tarkított, északi oldalán szeliden a magasba nyúló hegyekkel, lankás dombokkal övezett csilIogó viztükör, a VeIencei-tó vonza a Dunántúl középső részén átutazókat. A 26 négyzetkilométeres tó a Balaton és a Fertő tó után Magyarország harmadik legnagyobb természetes álló vize. Hossza 10,5 kilométer, szélessége 1,5-3,3 kilométer között változik. Vizének mélysége 1,5-2 méter, viztömegét 4O~41 millió köbméterre becsülik. Vizgyűjtő területe 602 négyzetkilométer. Felületének csaknem harmadát nádasok boritják, többezer vizimadárnak nyújtva ideális fészkelő- és búvóhelyet. Kedvező földrajzi- és éghajlati adottságai, a napfényes órák magas száma, strandolásra, vizi sportolásra, horgászásra alkalmas vize, túrákra csábitó környéke miatt a Velencei-tó százezrek kedvelt pihenő-, üdülő- és kirándulóhelye. Különlegesen gazdag madár- és növényvilága, egyedülállóan szép természeti értékei pedig messze földről vonzzák az érdeklödőket, a tudományos kutatókat. A tóhoz látogatók közül szinte mindenkiben felmerül a kérdés, miért a lagunák városáról, az olasz Velencéről nevezték el a tavat? Nevének eredetét ez ideig nem sikerült tisztázni. A legendák, s a reneszánsz nagyhirű történetírója, Bonfini szerint névadói a Mátyás király udvarába érkezett olasz telepesek voltak. Ők adták tréfából, vagy szülővárosuk iránti nosztalgiából az addig Fertőnek nevezett náddal, vizinövényekkel sürűn benőtt tónak és a partján levő településnek a Velence nevet. A nyelvtörténészek szerint Velence - maga a tó és a falu - a széljárás jelzésére használt ősi halászeszközről, a népiesen velencének nevezett szélzászlóról kapta a nevét, amit a tó keleti felében lakók készitettek. Évszázadokkal ezelőtt őket nevezték velenceieknek.

Már az őskorban is lakott volt...

A Velencei-tó a földtörténeti kor pleisztocén korszakának a végén, legfeljebb tizenkétezer-tizenötezer éve alakult ki. Két párhuzamos törésvonal között a földkéreg lesüllyedésével jött létre. A kialakult árkos mélyedést a viharos szelek tovább mélyitették, a felszini vizek és a csapadék pedig feltöltötték. A tó területe kialakulásának idején több mint kétszerese volt a jelenleginek, vizszintje pedig 3-4 méterrel magasabb a mostaninál. Nagysága a holocén korban - a földtörténeti jelenkorában - a feltöltődés hatására fokozatosan csökkent. Halban, vadban gazdag környékét már az őskor embere felfedezte, s szálláshelyéül választotta. A régészeti leletek tanúsága szerint a kőkorszak, a réz-, a bronz- és a vaskor emberének települései valóságos koszorúként epültek rá a Velencei-hegységre. A kőkorszak emberének nyomait fedezték fel a tó környéki Csákváron, Lovasberényben, valamint Pákozdon, Nadapon, Sukorón, Agárdon és Velencén. Gazdag leletanyag - földvárak sora, telepek, temetők - igazolják, hogy a földtörténeti korok majd mindegyikének embere otthonra lelt a tó környékén. Különösen sok nyomát fedezték fel a régészek a rómaiaknak. Egyik Iegfontosabb - az Aquincumból Sabariába vezető - hadiútjuk a Velencei-hegység déli lábánál, közvetlenül a tó partján húzódott. Első jelentős állomása a rómaiak idején Floridának nevezett Velence lehetett. A rómaiak épitészeti kultúrájáról, tudásáról vall a csaknem teljesen ép kőgát Pátkán. A rómaiakat a népvándorlás népei - a germánok, a hunok, az avarok, a szlávok, majd a magyarok - követték e tájon. Átvonulásukat, ideiglenes letelepedésüket sirok, temetők jelzik. A honfoglalást követően a Velencei-tó és környéke fejedelmi birtok lett. Szabolcs vezér szállta meg. Később évszázadokig a Csepel-szigeti ménes legelőterületeként hasznositották. A középkor krónikásai szerint a környéken, a hajdani Novajon, a mai Kisfaludpuszta körül volt Árpád fejedelem ideiglenes szálláshelye is. Körülötte a Nyék, a Csák, a Baracska nemzetség telepedett le. A következő évszázadokban a királyi család, néhány nemesi család, valamint az egyház birtokolta a tavat és környékét. A Velencei-tavat már a legrégebbi oklevelek, irásos kútfők is emlitik. Elsőként 1009-ben Szent István egyik oklevelében szerepel Berény, a mai Lovasberény neve, Nadapot pedig, mint a kereszteslovagok birtokát III. Béla király uralkodásának idején, egy 1193-ból származó okiratban emlitik először. Ebből az oklevélből az is kiderül, hogy a tavat akkor - akárcsak a többi náddal, sással boritott, vizenyős területet - Fertőnek nevezték s halászvizként használták. A tókörnyék településeit a középkorban kevesen lakták. Plébániájuk sem volt, egy 1332-ben a plébániákról keszült összeírásban ugyanis még nem szerepel a nevük. ,,Pákaszt", a mai Pákozd nevét először 1348-ban emlitik. Dinnyés és Gárdony neve azonban csak 1410-ben tűnik fel először az okiratokban. A százötvenéves török uralom idejen mindegyik település elnéptelenedett. Az 1700-as években, a Rákóczi szabadságharc idején hadszintérré vált a környék, a falvak lakói ismét a mocsarakban, nádasokban kerestek menedéket. Egy 1723-ban keszűlt adóösszeirás adatai arról vallanak, hogy alig-alig akadt lakója a településeknek. Pákozdon 35, Velencén 12, Sukorón pedig csupán 5 adófizető jobbágy élt. A Rákóczi szabadságharc idején az egyik tó környéki településen, Pátkán volt Vak Bottyán generálisnak, a kurucok egyik fővezérének a főhadiszállása. Magyarország történetének egyik legdicsőbb csatája is a tó környékén zajlott az 1848-as szabadságharc idején. A fiatal magyar honvédsereg Pákozdon győzte le Jellasics seregét. A dicsőség emlékét a pákozdi domboldalon obeliszk őrzi. A hires csatát megelöző haditanács szinhelyén, a sukorói református templomban ma is láthatók a padokon a szabadságharc vezéreinek névtáblái.

Hol kiáradt, hol kiszáradt

Aki ma gyönyörködik a Velencei-tó csillogó viztükrében, sejtelmes nádi világában, éIvezi vizének selymes simogatását, nem is sejti, a tó többször volt komoly ,,életveszéIyben". Hol a természet, hol a környékbeli birtokosok esküdtek ellene, kiszáradással, lecsapolással,,fenyegetve", mert a Velencei-tó nem tartozott a ,,szelid" állóvizek közé. Természetes vizelvezető csatornája nem léven, a csapadékosabb esztendőkben kiáradt, s többszáz hektárt öntött el. A déli part - különösen Gárdony - birtokos urai éppen ezért mind gyakrabban és mind erőteljesebben követelték a tó Iecsapolását. Először 1787-ben kezdeményezték a ,,kiszárítást", majd ezt követően négy-öt évenként, újra meg újra beadványokkal ostromolták ezügyben a vármegyét. Követelésüknek engedve 1792-ben részletes tervet is készitettek a Iecsapolásra, de a kiviteli munkák szerencsére csak egy kezdetleges Iecsapolóárok elkészitéséig jutottak el. 1838-ban, amikor a déli part minden települését elöntötte a viz, megyegyűlés elé került a Iecsapolás ügye. A tavat akkor az mentette meg, hogy az áradásoktól keveset sújtott velencei birtokosok és a pákozdi nádasok tuiajdonosa, a fehérvári káptalan, a kiszáritás ellen szavazott. A vitát végűl maga a természet oldotta meg. 1866-ban, amikor az egész országot súlyos aszály sújtotta, a tó annyira kiszáradt, hogy medrében huszárok gyakorlatoztak. Termőföldként azonban nem hasznosíthatták a tóparti birtokosok, mert a csapadékosabb időjárás beköszöntésével ismét feltöltődött a tómeder. Az áradások gyakorisága s a kiszáradás viszont mind sürgetőbbé tették a vizszint szabályozását. A munkálatok 1896-ban kezdődtek meg. KiméIyitették a már korábban megépitett dinnyés-kajtori csatornát, s bukógáttal, majd felhúzható zsiliptáblával szabályozták a vizállást. Ettől kezdve sokáig nem áradt ki a tó, de 1963-ban ismét elöntött 120 hektárt. Bebizonyosodott, végleges megoldást kell találni a vizszint magas -gyakran 150-170 cm-es - ingadozásának a megszüntetésére. A problémát véglegesen csak a tószabályozási munkák megkezdésével, az 1960-as évek második felétől sikerült megoldani. Az 1960-as évek végére a Velencei-tó Magyarország egyik legkedveltebb üdüIőterülete lett. A parcellázások, telekosztások eredményeként többezren jutottak hétvégi pihenőhelyhez, s tizezrek keresték fel a strandokat. Mire azonban igazán népszerűvé vált a tó, újabb veszéIy, az elöregedés, elmocsarasodás végzete fenyegette. Hatalmas küzdelem indult meg a megifjitásáért. Először a vizszint ingadozást szüntették meg. Pátkán és Zámolyon tározót épitettek a felesleges viz levezetésére, illetve a szárazabb években hiányzó viz pótlására. Megkezdték a tómedret boritó, helyenként félméternéI is magasabb iszapréteg kotrását, az úgynevezett rontott nádasok eltávolitását. Milliárdokat költöttek mederszabályozásra, a partfalak kiépitésére. A munka eredményeként megnőtt a tó szabad vizfelülete, egészségesebbek Iettek a nádasok, megszünt az elmocsarasodás veszélye. S akkor, amikor mindenütt az éIővizek minöségének romlása volt a jellemző Közép- Európában, egyedülállóan a Velencei-tó vizminősége alig egy évtized alatt egy teljes kategóriát javult. Ma már egy osztállyal marad csak alatta az ivóviz minőségnek. A partfalépitéssel párhuzamosan új strandokat építettek, szállodákat, kempingeket létesitettek, s kialakitottak egy ifjúsági üdülő és kiránduló- központot. Megteremtették a vizisportolás lehetőségeit, s megszüntették a tó halállományát kiraboló halászatot, horgászvizzé minősitve a tavat.